Tudjátok, mit gyűlölök teljes szívből? Mikor a jó ötleteket a modern hozzáállás teljes mértékben megkopasztja. Például van egy érdekesnek tűnő játékkoncepció, melyet úgy lehetne röviden jellemezni, hogy fordított Tetris. Tény, nem újkeletű koncepció a fentről lezuhanó elemek helyett a már meglévők eltávolítása, de az érdeklődést felkeli.
Nem találkozik az ember túl gyakran ilyen játékokkal, főleg olyanokkal nem, melyeknél nem a sebesség a lényeg, hanem a megfontolt döntéshozatal, illetve különféle képességek használata. Aztán kiderül, hogy telepakolták az egészet eszement fizikával, energiával és karakterfejlesztős limitációkkal. A Rocky Towers egy ilyen struktúrájú móka. Anyám borogass...
Érdemes középről kikapkodni az elemeket...
Alapvetően nem komplikált a játékmenet: a játékos pályáról pályára halad, miközben blokkokat tűntet el egy toronyból, Jenga-szerűen ügyelve arra, hogy az annak tetején lévő kis manócskák ne zuhanjanak le. Ezek a manók, egyébként, a karaktereink, kiknek a képességeit használhatjuk. Persze az adottságaik nem fognak segíteni, ha a torony összedőlne véletlenül alattuk, de nem csak a játékos bénázása az egyetlen veszély számukra.
Fentről szörnyfejek intéznek támadást a manók ellen, és ha elpusztul az összes emberkénk, akkor véget ér a pálya. Ez szerencsére nem jelenti azt, hogy automatikusan veszítünk, ugyanis a játék célja nem az, hogy lehozzuk a manócskákat a tornyok tetejéről, anélkül, hogy fűbe harapnának (pedig ez sem volna egy rossz ötlet).
...különben repülés lesz a vége.
A történet, már ha szabad így dicsérni azt, amit rittyentettek sztori gyanánt a készítők, annyi, hogy egy űrhasadék útját állja mieinktől különböző manóknak (talán hozzátartozók?), és minden egyes eltűntetett elem a toronyból betömi egy pillanatra a hasadékot, hogy egy manó így át tudjon loholni a biztonságos részre. Aha, értem. Nem. Mindegy.
Visszatérve a játékmenetre, a pályákon megtalálható elemek négy színben jönnek: zöld, sárga, kék és piros. A fent kuksoló manókból is négy féle van; talán ki tudjátok találni ezeket. A kép alsó részén a kis lényeink portréi figyelnek, egy mércével ellátva. Ha rányomunk az egyik ilyen portréra, akkor kicsit töltődik annak a mércéje, és felvillan három-négy vele egyszínű elem is.
A manókat nem csak szintnöveléssel, de csillagszaporítással is lehet fejleszteni.
Ezekből a felvillanó elemekből kell egyet kiválasztanunk, amelyiket el akarjuk tűntetni. Ám ha félrenyomtunk, és véletlenül a zöld manót választottuk ki a piros helyett, akkor így jártunk, nincs visszalépésre lehetőség; nem rossz. Ahogy tűnnek el az elemek a toronyból, úgy válik annak a strukturális integritása bizonytalanná (vagyis elkezd dülöngélni), és ha véletlenszerűen szedegetjük ki a téglákat, a torony akár a legelső elvétel után ledőlhet.
Ám hiába gondoljuk túl a dolgokat, a színes elemekből álló építmény a legkisebb elváltozástól is lelkiismeretfurdalás nélkül eldőlhet, és van némi ruganyos tulajdonsága a kockáknak, így elég nagy kihívás már az első pályákat is tökéletesre teljesíteni a kiszámíthatatlanul mozgó téglák miatt. Három csillagot szerezhetünk maximum egy pályán, ha feltöltjük teljesen a kép tetején található kockaszámláló csíkot (minden egyes eltűntetett elem után nő egyet).
Mert a Void Power minden pályával erősödni fog.
Ahogy haladunk a játékban, úgy erősödnek a szörnyfejek, úgyhogy a manókat fejlesztenünk is kell, avagy váltogatnunk, ugyanis húsz féle vár ránk. Kártyára és pénzre lesz szükségünk, méghozzá karakterspecifikus kártyákra. Honnan szerzünk ilyen lapokat? Nem, nem ládákból, pedig ez lenne a legegyértelműbb megoldás. A boltból fogunk tudni ilyeneket venni pénzért, avagy prémium lóvéért (smaragd).
Remélem, látjátok a problémát ezzel az üzleti modellel. A hétköznapi játékos nagyjából a tizedik pályánál meg fog ragadni, mert nem tudja továbbfejleszteni a manóit. Pénzt ugyan kap pályateljesítés után (nem sokat, mondjuk), de smaragdot csak akkor ad neki a rendszer, ha sikerült legelőször háromcsillagosra teljesíteni egy pályát, illetve minden manófejlesztés után is jár egy-kettő. Ráadásul a bolt eléggé limitált tartalékokkal dolgozik, frissíteni pedig ritkán lehet.
Összesen húsz manó vár ránk, bár a képességeik annyira nem színesek.
És ha nem lenne ez elég, akkor, mint ahogy mondtam, a legkisebb hibától is hajlamos fejest ugrani a torony a földbe, elpazarolva energiát így (mert ilyen limitáció is kell). Úgyhogy vagy egyenletesen kell leépíteni azt, fentről lefelé, vagy középről, nem pedig az oldaláról kell eltávolítani elemeket. Kár, hogy a játék véletlenszerűen dönti el, mely néhány kockából választhatunk, ráadásul, ha kilövik a szörnyek az egyik manónkat, akkor azt nem tudjuk ezek után aktiválni, ergo a színével megegyező kockákat sem fogjuk tudni eltávolítani.
A végeredmény egy olyan játék, amit nem igazán tudok szórakoztatónak nevezni, és nagyon kár érte, mert egyébként az alapkoncepció nem rossz. Ha egy kicsit jobban foglalkoztak volna a fizikával, vagy egy kevésbé limitáló rendszerrel áldották volna meg a Rocky Towers-t, akkor egy elfogadható kis alkotás lehetett volna. De a végeredmény szenvedős, semmint szórakoztató, és a túlélésért küzdeni minden egyes pályán nem éppen motiváló. Sebaj, nem is akartam túlzásba vinni a "szórakozást".
A Rocky Towers letöltése itt: Google Play | iOS App Store
