Akármennyire is vagyok a kilencvenes évek gyermeke, sajnos sosem volt szerencsém a klasszikus dungeon-crawler szerepjátékokhoz, melyek ebben az időszakban igencsak nagy hírnévnek örvendtek. Egyetlen kivétel a The Elder Scrolls: Arena; persze a kalandom a legelső goblinnál véget ért. Szomorú.
Azonban a mobiljátékos szcéna ott segíti a szegény vándort, ahol tudja. Jelenesetben egyetlen úriember tette ezt velem, Lukasz Radziejewicz, aki úgy gondolta, hogy "Ejj, ez a Gargaméta mennyire műveletlen, csinálok néki egy játékot, mely visszaadja a letűnt gyerekkor egyszerűségét, szerepjátékos formában." És így született meg a Dungeon Legends II: Tale of Light and Shadow.
Az ott egy bot. Az ott nekünk nem kell.
Hát vagy nem. Minden esetre mai tesztünk alanya igencsak szíven ütött, ugyanis legutóbb ilyen RPG-s struktúrát és barlangászást egy felnőtt tartalommal is megspékelt játékban láttam. Ezzel csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy akármennyire is nevezzük klasszikusnak ezt a receptet, bizony sok helyen kényelmetlen és manőverezés téren egyenesen katasztrófa ez a megvalósítás. Csinos hölgyekkel, persze, minden sokkal emészthetőbb.
Elvileg van története is a Dungeon Legends II-nek, de ez nagyon hamar ki fog menni a fejünkből, lévén, hogy a nem játékos karakterekkel való beszélgetések során merül ez fel. Kár, hogy ilyen szereplőkkel szökő évente egyszer találkozunk. Az első pályán láttam kettőt, kik közül az egyiket ki lehet nyiffantani, utána pedig sok szint után található botlottam bele újabba. Így érthető, ha nem tartjuk fejben, miért is vagyunk ebben az elismerésre méltó mérettel megáldott katakombarendszerben.
Őőő hát itt aztán van mit bejárni.
Sebaj, ameddig van út előttünk, fegyver a kezünkben és páncél a testünkön, addig nincs okunk meghátrálni. A pályák mezőkre vannak osztva és a képernyő bal vagy jobb oldalán található nyilakkal (ahogy beállítottuk a UI-t) tudunk előre, hátra, jobbra, balra menni, illetve forogni főhősünkkel. "First-person" nézetes a kaland, vagyis mintha az általunk irányított emberke bőrébe bújtunk volna, aki ráadásul izeg-mozog, dinamikusabbá téved így az élményt.
Támadni a nyilak másik oldalán lévő fejsze ikonnal lehet. Fegyverünk sebességétől függően válik lenyomhatóvá ez a gomb, tehát, ha egy nagyot csapó fejsze van nálunk +7-es támadás elhúzással kiegészítve, akkor lehet, hogy pár ütésből saslikot tudunk bármiből csinálni, feltéve, ha nem bolondulunk meg abba, hogy két támadás között néha több másodpercet is várnunk kell. Ilyenkor gyönyörködhetünk az előttünk vonagló ellenfélben, ahogyan az szépen megeszegeti az életpontjainkat.
Hangyaharapást szőrivel... vagy mi?
Egy gyors fegyvernél sincs ez másképp, persze, de akkor legalább csapkodhatjuk ezerrel a támadás ikonját, majd sértegethetjük a játékot, hogy "Bahh, kiegyensúlyozatlan rössenet az egész". És ez egyébként nem teljesen helytelen, a játék hajlamos a később pályákon egyszerre négy-öt szörnyet is ránk borítani. Segítségünkre egyedül a páncélunk értéke, illetve az ellenfél támadási százaléka fog sietni. Ráadásul sokáig nem lesz adekvát mennyiségű páncélérték száma.
Ugyanis az igazán jó tárgyakat nem a szörnyek dobják (legtöbb esetben), hanem a ládák. Minden egyes szint a fulladásig van tömve különféle hordókkal, dobozokkal és kincsesládákkal; az utóbbiak tartalmazzák az igazán szaftos eszközöket, esetlegesen még varázskönyveket is, melyek szükségesek varázslatok megtanulásához. Az előbbi kettőből ne számítsunk semmire, csupán szemétre, vagy jó esetben élelemre.
A szép kék aurás tárgyakat kell gyűjtögetni. Azok jók.
A szemetet még felvenni sem érdemes, hisz nincs árus, akinek el lehetne adni; miért is lenne? Mégiscsak egy barlangrendszerben vagyunk. Egyedül a fáklyákat meg a kaját érdemes gyűjtögetni. Mint, ahogy mondtam, szörnyekből igencsak ritkán kerül elő érdekes cucc (végre nem kell meglepődni, ha egy pókból kiesik egy másfél kezes kard, mely kétszer akkora, mint az állat, ami dobta), azonban a tapasztalati néha értékesebb a legélesebb pengénél is, szóval, ha belefutunk egy lénybe, akkor ne ódzkodjunk a csatától.
Annál is inkább, mivel, ha egyszer észrevesz minket egy szörny, akkor ránk fog akaszkodni, és addig kerget, ameddig egyikünk le nem győzi a másikat. Egyszerre akár több rondaság is nekünk jöhet, de ha egy irányból szeretnének támadni, akkor sorba kell állniuk, hisz egy mezőn csupán egy létező tartózkodhat. Ha véletlenül elhullanánk, akkor nem kell aggódni, a legutolsó mentési pozíción újjászületünk (a gyakori mentés előnyös).
Ronald Vízli rémálma.
A pályák labirintusszerűen vannak felépítve, ám a karakterünk kisegít minket térképrajzolással, a memorizálást így nekünk megspórolva. A felső részen található kis betűikonra nyomva felugrik a térkép, ahol láthatjuk, merre vagyunk épp, no meg, hogy a pálya mely részei nincsenek még felfedezve. A különleges mezőket, amik például küldetést adó NPC-t, avagy fontos ajtót tartalmaznak, külön jelölést kapnak, úgyhogy eltévedni nem lesz lehetőségünk, ha serényen használjuk a térképet.
Szintlépéskor két pontot kapunk; ezeket négy attribútumra költhetjük el: erő, ügyesség, kitartás és mágia. Mivel csak a későbbi szinteken fogunk varázskönyveket találni, ezért érdemes az első háromra tenni eleinte, attól függően, hogy erősebbet vagy pontosabbat akarunk támadni, illetve több életet akarunk-e. A HP passzívan regenerálódik, de elég lassan teszi ezt, főleg, ha jól sok van már belőle.
A szemetet jobb nem felszedni, nincs kinek eladni.
Talán ez az egyik nagy baj ezzel a játékkal. Mint, ahogy fent már említettem, hajlamos helyenként rengeteg ellenfelet ránk borítani a rendszer, így nagyon hamar kifogyunk a gyógyító ételekből, italokból. Ilyenkor jobb elrohanni (persze, ha nem kerget épp semmi) és várni akár negyedórát is, hogy helyre álljon az egészségünk szintje. Ha sikerült gyógyító varázslatra szert tenni, akkor egy fokkal könnyebbé válik a helyzetünk; ilyenkor csak a manára kell ügyelni, de az azt visszatöltő italból jóval többet fogunk találni, mint gyógyítóból.
A másik nagy probléma az irányítás. A nyílcsapkodás, főleg stresszhelyzetben, nagyon könnyen oda vezethet, hogy emberünk elkezd helikopterezni. Például kerget valami förmedvény, és be akarok fordulni egy sarkon, de olyan lassan forog a manus, úgyhogy többször is rányomok a gombra, melytől továbbfordul a kerge marha. Így nem nehéz nyakon csípnie az engem vadászó szörnynek.
Alkalomadtán el lehet beszélgetni... érdekes fazonokkal.
Az utolsó kiemelendő hiányosság pedig a nyomások érzékenységének a fura mivolta. A földön található tárgyakat csak egy bizonyos szögből nézve lehet felszedni, és a különféle menükből is úgy lehet kilépni, ha a jó oldalról legyintünk rá az "X" gombra. Ez olyankor ciki, mikor a térképet nézegetjük, de valaki bántani óhajt minket, és csak a sokadik próbálkozásra tudunk kilépni, majd ráfordulni a támadónkra, ki mindeközben megzabálta a fél életünket.
Azonban hibái ellenére is melegen tudom ajánlani a Dungeon Legends II-t, bármely szerepjáték rajongónak. A prezentáció nagyszerűen hozza a klasszikus hangulatot, a hangok és a muzsika pedig jól kiegészítik azt. A frusztráció az irányítással megszokható, a nehézségi szint ugyancsak, főleg ha feltúrunk mindent a jó tárgyakért, lecsapjuk az adott pályán található összes szörnyet, illetve teljesítjük a küldetéseket. XP mindenek felett.
A Dungeon Legends II letöltése itt: Google Play | iOS App Store
