Akár hiszitek, akár nem, a gyerekkorom nem csak a videojátékokból, az ökörködésből, a legózásból, a csokizabálásból és a még több ökörködésből állt. Hiába a rengeteg klasszikus játék, melyekhez szerencsém volt kiskoromban, mint minden jól nevelt gyermek a kilencvenes években, én is nagyon rá voltam kattanva a rajzfilmekre, kiváltképp az animékre, mivel azok akkoriban nem voltak jelen a Cartoon Network-ön.
A Dragon Ball-hoz és a Sailor Moon-hoz (de tényleg) volt a legtöbb szerencsém eleinte, melyek után a Pokémon vált a legnézettebbé számomra. Ezt követte egy nagyon mókás, német származású adapter, aminek segítségével germán adókra is el tudtam zarándokolni, és megismerhettem eldugottabb címeket is (Ranma 1/2, Detective Conan, One Piece, Pretty Cure; jó, hát nem lehet az ember mindenre büszke).
Sajnálatos, hogy csak ilyen későn keveredtem bele ebbe a szcénába, ugyanis a kilencvenes évek ilyen téren is nagy klasszikusokkal árasztotta el a rajongókat, mint például a Slayers, a Berserk, a Pokémon egykori nagy riválisa, a Digimon, és a Nadia: The Secret of Blue Water... ja, hogy ezt a kutya sem ismeri. No mindegy, nekem tetszett. Minden esetre mindezek mögött ott bujkált egy igazán "kiemelkedő" sorozat, a Saint Seiya.
Ő a sokadik csillámpóni, vagy a mi a bánat. Ja igen, unikornis, pff, az olvasás sosem volt az erősségem.
Olyannyira kiemelkedő, hogy én most hallottam róla először, és megkockáztatom azt a tippet, hogy nem vagyok ezzel egyedül. A sztori érdekes, görögös, egy csinos hölggyel (Pallasz Athéné) és az őt körbevevő, túlnyomó részt csinos fiúkból álló csapattal. Hát ebből nagyon gyorsan játékot kell csinálni, gondolta egy fejlesztőcsapat, meg kell lovagolni, ameddig lángol. De mégis miféle játékot lehet ebből készíteni?
Bizony, gatcha típusút, ráadásul a bejáratott recept legfőbb eleme meg van fordítva: nem lányokkal történik a játékos figyelmének a megfogása, hanem fiúkkal. Amint leülepszik ez a "megrendítő" tény, látni fogjuk, hogy igazából nem sokban különbözik a Rage of Destiny-től vagy az Eternal Evolution-től mai tesztünk alanya, a Saint Seiya: Legend of Justice. Rendkívül könnyű lenne azt mondani, hogy tessék elolvasni a belinkelt cikkeket, és ugyanott lesztek, de azért nem ennyire borzalmas a helyzet. Hanem azoknál rosszabb, ugyanis nem értem a történetet.
A karakterek életcsíkja alatt töltődik az energia. Ha eléri maximumot, el tudják lőni a képességeiket.
Ez a fő játékmódon keresztül lesz nyilvánvaló, mely a kezdőképen csupán a "Combat" nevet viseli (harc). Eme gombot nyomogatva halad előre a legfeljebb öt fős csapatunk összecsapásról összecsapásra, melyek automatikusan történnek és egyedül karaktereink speciális képességeit lőhetjük el mi magunk. Aztán néha-néha, miután legyűrünk egy-egy főellenséget, a történet is megy tovább.
A meséből azért nem érteni nagyjából semmit, mert a készítők nem vették a fáradságot, hogy a dialógusokat átolvastassák valakivel, aki tud is angolul (a gúgli meg viccesen fordít néha kínairól), úgyhogy tele van hibákkal, logikaival és szintaktikaival egyaránt, a szöveg, teljesen kivéve engem a narratívából. Így sok esetben csak a képekből és a véletlenszerűen megjelenő értelmes mondatokból tippelhettem a cselekményre.
Néhány játékmódnál az összecsapások után választhatunk egy csapaterősítő bónuszt.
Sebaj, az ilyen fajta játékok úgysem a torokszorító történetükről híresek. A karaktergyűjtögetés a legfontosabb; van is összeszedésre váró emberke szép számmal. Athéné ücsörög a rosta legtetején, alatta figyelnek az arany és az ezüst lovagok, lejjebb a bronz lovagok, végezetül pedig az elenyésző primitív gyalogosok. A szereplők mind ismerősek lesznek a sorozat híveinek, hűen reprezentálták mindet a játékban.
Aki viszont nem ismeri a szériát, az meg fog lepődni párszor, ugyanis a karakterek neme nem feltétlenül egyértelmű. Lányos fiúk és fiús lányok is előfordulhatnak, ha valakinek ez nem szimpatikus, de maga a sorozat is ilyen volt, szóval ezzel sincs semmi probléma. Új embereket a megszokott módon, exkluzív fizetőeszközzel vagy kövek, illetve jegyek átadásával, "nyithatunk".
Hullanagy Főnixmadárbumm!!!
Csapatunkat érdemes arany- és ezüstlovagokkal kibélelni, ugyanis a náluk alacsonyabb besorolásúak sokkal hamarabb szintgátat kapnak, ráadásul a csillagszintjüket sem lehet egy idő után növelni. Meg úgy en bloc gyengébbek is. A megszokott elemi fajták (tűz, víz, föld, sötétség, fény) ismét jelen vannak, az ugyancsak nem ismeretlen karakter archetípusokkal kiegészítve (tank, harcos (tankosabb sebző karakterek), varázsló, támogató és orgyilkos).
Pénzre, Xp-italra és mágikus kőre lesz szükségünk, ha fejleszteni akarjuk embereinket (hisz a harcok után nem jár tapasztalati pont), illetve, ha ugyanolyan, avagy hasonló karakterből több is van nálunk, akkor fuzionálással érhetünk el magasabb csillagszintet, ami drasztikus értéknövekedést is jelent az adott harcosnál. Azon emberkéket, akikre nincs szükségünk, bármikor visszaválthatjuk nyersanyagokra.
Ha ugyanolyan elemű karakterből minimum kettő van a csapatban, akkor megnő kicsit az erejük.
A kampányon kívül van PvP, labirintusozás és toronymászás, több móddal is megáldva (például nem gyógyulnak fel embereink egy összecsapás után automatikusan), és ha csatlakozunk egy céhhez akkor újabb kihívások és lehetőségek nyílnak meg, ám mindegyik végső soron, harcba fog torkollni. Szerencsére nem fogunk belefulladni a rengeteg lehetőségbe, hirdetésbe és ajándéközönbe, mint a Westward Journey Restarts-nál; látjátok, idáig csökkentek az igényeim, hogy már ezt is pozitívumként tudom megélni.
A Saint Seiya rajongóknak biztos megér egy próbát eme alkotás, de ne várjanak túl sokat. A prezentáció egész kellemes, a szereplőket mintha a sorozatból rántották volna elő (kisebb változtatásokkal ugyan), ám a játékmenet az ismerős, vontatott, kissé hanyag meséléssel megtoldva. De legalább a fiúk szépek. Ez is valami.
A Saint Seiya: Legend of Justice letöltése itt: Google Play | iOS App Store
