Ha mondanunk kellet egy valamit, ami összeköti a Dying Light 2-t, a Witcher 3-at és a Cyberpunk 2077-et, mi lenne az? Hogy jó játékok? Igen, ha nem kérdezzük a PS4-es tábort. Híresek a készítők? Végső soron igen, bár nem feltétlenül a mobiljátékos közönség számára. Esetleg a három kompániából távozott, csapattá alakult dolgozók kiadtak egy mobiljátékot? Igen... honnan tudtátok?
Egy újabb puzzle alkotással állt elő a Subpixels nevű fejlesztőbanda, ezúttal mind Androidra és iOS-re, míg az előző játékaik vagy ide, vagy oda jelentek meg. Én egy jó kis akciójátékot vártam tőlük, esetlegesen némi ijesztgetéssel kiegészítve, de nem; mai tesztünk alanyában robotokat, könnyed pályaszerkesztést, és igen sok fejtörési lehetőséget kapunk. Persze ez nem jelenti azt, hogy a végeredmény rossz lenne, csupán azt, hogy meglepő.
Egy vagy több pókszabású gép áll minden pályán rendelkezésünkre, melyeket különféle körgyűrűkből álló útszerkezeten kell átsegítenünk. A cél úgy forgatni ezeket a gyűrűket, hogy az adott robot szabadon el tudjon jutni a statikus középpontot képező, világító mezőhöz. Ez úgy néz ki gyakorlatban, hogy mindegyik körgyűrűn van egy sínre hasonlító útszakasz, illetve néha-néha akadály is. A gépet egy startmezőre kell letenni, onnan pedig megy magától, és minden egyes kereszteződésnél, ha tud, akkor jobbra fog kanyarodni.
Újra kellett kezdenünk a játékot, mert a felhős szinkronizálás nem igazán működik
Így átlép a belső körgyűrűre és szépen folytatja a haladást, ameddig újabb útelágazáshoz, vagy akadályhoz nem ér. És akadályból lesz dögivel; zsákutcák, leomló oszlopok, kidönthető falak, piros utak, robbanó hordók, és még sok egyéb ezekhez hasonló nyalánkság fogja a célhoz való eljutást jócskán megnehezíteni. Szerencsére nem jár büntetéssel, ha újrakezdésre kényszerülünk; ez sajnos sokszor meg fog megtörténni.
Több világon is át kell küzdenünk magunkat, és már a másodiktól kezdve elengedi a játékos kezét a rendszer.
Gond nélkül tesz be olyan problémákat, melyeket nemcsak egy robot lehelyezése előtt kell alaposan átgondolni, hanem miközben rója az utat, akkor is. Például: nagyon hamar bele fogunk futni az utakra lehelyezett kapcsolókba, melyek mindegyikét kékre kell változtatni, hogy kinyíljon a célt letakaró dóm. Egy robinak át kell haladnia egy ilyen kapcsolón, hogy az színt változtasson, azonban gyakorta be kell időzíteni egy másik robot letételét is, akár egy külön lerakóhelyen.
A dinamit megbízható társ a feladványok megfejtésében
Egy kapcsolón többször is átgyalogolhat Róbert (a robot), lekapcsolva azt, hogyha véletlenül egy akadály miatt hátraarcot volt kénytelen elkövetni. Ilyenkor kénytelenek leszünk valós időben tekergetni a körgyűrűket, új utakat kialakítva, miközben igyekszünk nem elveszíteni a józan eszünket. A gyors döntéshozatal és megfelelő időzítés elengedhetetlen lesz, főleg, mikor megjelennek az olyan kapcsolók, melyeket egy bizonyos sorrendben kell aktiválni.
Aztán lesznek olyan pályák is, ahol nincs végtelen lehetőségünk újra ledobálni a gépeket, ha azok véletlenül piros vonalra tévedtek, és emiatt visszaugrottak a "tartalékunkba". Néha a startmezők be vannak dinamitozva, és bár a robotoknak meg se kottyan egy kis bumm, ha nincs hová letenni őket, akkor automatikusan buktuk a pályát, és indíthatjuk az egészet elölről. Ha minden kötél szakad, segítséget is kérhetünk a rendszertől, azonban ez limitált, mivel alkatrészbe kerül, az pedig hamar elfogyhat így.
Amikor már több bigyónk van, bonyolódik a szitu. De a dinamit itt is segít!
Első ránézésre gyerekcentrikusnak fest eme játék; a grafika egyszerű, de mégis van benne egy megfoghatatlan báj. Talán az ízlésesen lehelyezett dísztárgyak és a meseszerű kompozíció együttese miatt fogja az ember azt gondolni, hogy ez egy jó ajándék lenne a csemetéjének, azonban a fejtörők ugrásszerű nehezedése nem feltétlenül teszik gyerekbaráttá a Sphaze-t. Azért egy próbát tehetünk, ha nem bánjuk, hogy nagy valószínűséggel repülő órákat fog telefonjának adni gyerekünk. Rosszabb esetben a mienknek.
Tűnjön azonban bármennyire is kellemesnek a prezentáció, hosszútávon unalmassá, semmissé válhat. Nehéz lesz ugyanolyan lenyűgözött szemekkel nézni a képi világra miután végeztünk egy világ össze pályájával, beleértve a teljesítés után megnyíló bónusz szinteket (melyek nehézség terén nem ismernek kegyelmet). A zene ugyancsak fárasztó, monoton, színtelen, de az már az elejétől. Viszont azt le lehet tekerni, úgyhogy ez volt a kisebb probléma.
Ahogy haladunk a játékban, ezt a képernyőt egyre nehezebben érjük el. Meglepő mi?
Azonban, ha mindezeket félre tudjuk tenni, akkor egy egész kellemes játékélménnyel fogunk gazdagodni. Unalmassá nem fog válni a játék, erről gondoskodik a pályaszerkesztés; mindig hozzánk vág valami újat, hogy érdeklődésünket megtartsa. Könnyen bele lehet ugyan fáradni egy-egy macerásabb pályába, de az ezt követő elégedettség érzése kárpótol a fáradozásért. A készítők előző két játékához képest (Gyro, Zombiebucket) itt nem lesz gond a változatos utánpótlással, hisz jópár világ vár ránk, melyeket idővel, remélhetőleg, bővíteni fogják.
Ideális játék lefekvés előtti agylefárasztáshoz, vagy ha ránk talál egy szürke, esős délután, kedvenc karosszékünkben. Az ár miatt nem kell megrettenni, hisz "kedvenc" burgerezőnkhöz hasonlóan itt is egy párszázas ajánlattal van dolgunk. A puzzle-fanatikusoknak, szerény véleményem szerint, majdhogynem kihagyhatatlan ajánlat. Most pedig megyek és visszalopom Márkótól, a rezidens puzzle-őrülttől, a telefonomat, ugyanis ő is ki akarta próbálni eme játékot, de már egy hete nem lehet elérni.
A Sphaze letöltése itt: Google Play | iOS App Store
