Hogyha megkérdeznék tőlem, hogy mi a jobb: egy játék közben unatkozni, vagy idegeskedni, akkor gond nélkül válaszolnám azt, hogy... igazából egyiket sem szeretem, de az idegesség mégiscsak jobb, mint az olyan játékmenet, ami gyógyír azinszomniára. Ettől függetlenül nem jó az sem, ha egy alkotás csak az idegbajt tudja belőlünk kiváltani.
Már a premisszát sem igazán értettem mai tesztünk alanyának. Miért gondolná akárki is jó ötletnek egy olyan játék elkészítését, melyben egy pantomim foglalkozással ellátott figurát irányítunk, kiket egyébként is mindenhol utálnak, egy ügyességi, egyensúlyozós kihívással ellátva, amit egy igencsak szűk rétegje az emberiségnek szeretne szabadidejében űzni? És én miért láttam jónak ezt letesztelni?
A Unimime akár egy troll játék is lehetne, bár szerintem páran a készítők közül komolyan gondolták a dolgot. Az egész "alkotást" körbe ölelő részletek erre engedik a minden túlgondoló elmét következtetni. A fejlesztőcsapat, melynek székhelye Németországban van, a Roflcopter nevet viseli (hehe), és "kemény" munkájuk eredménye ötvözi a pantomim művészeti stílust egy olyan játékmenettel, melyre Bennett Foddy is büszke lenne.
Még a karakterünknek is elfolyik az agyvize a túl sok tekeréstől.
Aki nem ismerné a szóban forgó úriembert, annak csupán annyit kell róla tudnia, hogy ő készítette a QWOP, a GIRP, a CLOP és a Getting Over It with Bennett Foddy című játékokat. Ezekből könnyedén ki lehet következtetni, hogy miféle produktummal van dolgunk a Unimime személyében: egy idegesítővel. Egy olyan alkotást, melyben a valós fizikai hatások keverednek precíziós platform elemekkel, nehéz jól megcsinálni; a földön fetrengő helikopáter csapatának sem sikerült.
Szóval, mivel is van dolgunk? Egy pantomim művésszel, aki úgy néz ki, mint egy felcicomázott olvadós rágógumi. Mondjuk azokat kedvelem, de nem akkor, mikor egy egykerekűn kell velük a starttól a célig végig egyensúlyoznom egy akadályokkal teleszórt pályán. Irányítani a nyomorultat a két oldalt található virtuális joystick-ekkel tudjuk.
Ha van pénzünk és túl sok szabadidőnk, megleshetjük a "vátozatos" szereplőgárdát.
A ballal kontrolláljuk, hogy merre dőljön emberkénk, előre vagy hátra, míg a jobb oldalival a sebességét, illetve a tekerés irányát határozhatjuk meg. Ha lefelé nyomjuk, majd elengedjük az analógot, akkor még ugrik is egyet az öntudatra ébredt rágógumi. Ezt használva kell felületekre felugranunk, kisebb szakadékokon átvetődnünk, miközben próbálunk nem orra, vagy hátra esni, illetve nem elhagyni a bolondgomba sapkáját.
A csúszkálós irányítás teszi ezt a játékot rendkívül nehézzé, illetve az igencsak nagy precizitást megkövetelő ugrabugrálást bosszantóvá. Az egykerekű ide-oda fog kilengeni attól függően mekkorát ugrottunk, milyen irányba dőlünk, és milyen sebesen tekerünk. Ugrás után a levegőben kell a dőlésszöget megváltoztatni, ha nem akarjuk, hogy a járművünk elrohanjon alólunk, és ez minden csak nem egy egyszerű meló.
Hátrafelé is kell néha tekernünk; mert az élet nem elég rossz.
Persze nem csak a túlélésért kell harcolnunk, hanem a minden egyes pályán összeszedhető négy csillagért is, melyeket különféle feladatok teljesítéséért kapunk. Egy csillag mindig jár, ha eljutunk az adott pályának a céljába, ha összeszedjük az összes pénzt, ha egy bizonyos idő alatt nyerünk, illetve, ha sikerül szerencsétlen kifestett emberkénk fején megtartani a sapit.
Szerencsére nem kell tökéletes futamot lenyomni, hanem lehet egyesével is nekimenni ezeknek a feladatoknak, örömmel tapasztaltam, hogy a játék ilyen téren igencsak gáláns. Ha nem lenne, akkor képtelenség volna mind az ötven pályával találkozni, ugyanis csak egy bizonyos számú csillagmennyiség után enged a rendszer tovább minket a következő szintre.
Életem sztorija: a cél előtt eltaknyolni, majd a mellkasom spontán kilyukad.
Bár végső soron mehetünk, ha van nálunk elég arany, melyet a pályákon gyűjtögethetünk. Ilyenekből nagyon kevés van elszórva egy szinten, ráadásul rengetegszer nem célirányosan vannak ezek elhelyezve, visszafelé kell mennünk, vargabetűket kell leírnunk csak azért, hogy fel tudjuk szedni azokat és miért? Hogy ne ragadjunk meg egy pályán, mert nincs elég csillagunk?
Jó, hát vásárolni lehet igazi pénzért is... ha tényleg annyira látni akarjuk mind az ötven pályát, és ha azt szeretnénk, hogy ne irritáljanak a reklámok, ugyanis ezek egy rendkívül bosszantó módszerrel lettek implementálva. Két szint között fog váratlanul ránk rohanni a más játékokat reklámozó videók egyike, de nem mindig, csupán olykor-olykor, miután elégszer meghaltunk. Belátom, láttam ennél már rosszabb megvalósítást is, ám ettől függetlenül nagyon hamar elegem lett az irányítás lehetetlen mivoltából fakadó állandó szerencsétlenkedésből, melyet megkoronázott a fel-felugráló reklámözön, mely a rosszabbnál rosszabb játékokat próbálta rám tukmálni.
Ötven pálya... nem köszönöm, akkor inkább a passziánsz.
A prezentáció sem képes megmenteni a Unimime-ot. A grafikát még el lehetne nézni, ha nem lenne végtelenül repetitív az összes pálya, azonban a zene és a hangeffektusok tényleg azt az illúziót keltették bennem, hogy én egy olyan játékot tolok, amit legjobb esetben is viccből csináltak. Vagy csak a zeneszerző volt csapnivaló. Vagy mindkettő.
Ahogyan egy általam nagyon kedvelt videókészítő mondaná: "Az elvárásaim alacsonyak, de mindig mehetnek lejjebb is." Ez nem egy idle típusú, csupán a nyomogatás képességét megkövetelő majomság; ez egy kőkemény ügyességi játék, ahol a leírásban kérik a készítők a játékosokat, hogy ne utálják őket. Akkor kit utáljunk? Önmagamat mégsem utálhatom, ahhoz túl arrogáns vagyok.
Az Unimime letöltése itt: Google Play | iOS App Store
